És akkor, ahogy már ígértük, itt olvashatjátok a Fogarasi Erzsébettel, a Budapesti Egyesített Középiskolai Kollégium nevelőtanárával készített interjúnkat.

Először is arra szeretnénk kérni, hogy mutatkozz be pár szóban. Mesélnél nekünk a korábbi munkahelyeidről, szakmai tapasztalataidról?

Fogarasi Erzsébetnek hívnak, és körülbelül másfél éve dolgozom itt, a Budapesti Egyesített Középiskolai Kollégiumban. Erdélyi származású vagyok, 20 éve költöztem Magyarországra. Szociálpedagógiát tanultam Sopronban, 4 évig. Utána az ELTE-n végeztem el a pedagógia szakot, először a bölcsészt, azután a tanárit.

Az MTA Pszichológiai Intézetében dolgoztam hosszú ideig.  Egy kutatóval együtt beszédhibás emberekkel foglalkoztunk, akik különböző agyi sérüléseket szenvedtek el, például agydaganatot, agyvérzést, embóliát. Vizsgálatokat, kísérleteket végeztünk. Később adódott egy olyan lehetőség az életemben, hogy elmehettem az Egyesült Államokba, önkéntes munkára. Chicagóban dolgoztam, egy iskolához tartozó alapítványnál, ahol szintén hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztam. 

1 év után visszatérve, Budapesten, a Budakeszi úton lévő gyermekotthonba kerültem, ahol 4 és fél évet töltöttem el. Állami gondozott gyerekekkel dolgoztam, a koruk 3 év és 24 év közötti volt. Ott szereztem meg azt a tapasztalatot, ami alapján úgy éreztem, hogy egy ilyen nagy intézményben, sőt, egy fővárosi intézményrendszerben meg tudnám állni a helyemet. Jó tanulási lehetőség volt az állami gondozott gyerekekkel való foglalkozás, mindenféle helyzettel találkoztam ott. Sok féle gyerek, sok féle okból került oda, pár év után úgy éreztem, hogy már semmi nem tud nekem meglepetést okozni. Ott alakítottam ki a kapcsolatrendszeremet is, ami nagyon fontos ahhoz, hogy érdemi munkát tudjak végezni.  Fontos az, hogy tudd, kihez fordulj, honnan, milyen segítségre számíthatsz.

A gyermekotthoni évek után kerültem kollégiumba. Arra készültem, hogy itt is azt fogom végezni, amit ott. Nagy meglepetésemre azonban, miután ide kerültem, mint gyermekvédelmi szakember, egy új törvényi szabályozás alapján megszűnt az ilyen (gyermekvédelmi) státusz. Nem csak az enyém, sajnos a pszichológusé is. Ketten lettünk volna, akik segítőként dolgozunk a gyerekekkel. Végül az igazgatónővel arra az elhatározásra jutottunk, hogy ugyanazt fogom végezni, amiért idejöttem, csak nevelőtanári státuszban, nevelői feladatkört is ellátva, ezért kaptam egy csoport diákot is. Tehát két munkakört látok el ugyanannyi idő alatt, nagyon megterhelő.

Miért vállaltad mégis, hogy a gyermekvédelmi feladatokat is ellátod?

Azért, mert a szívügyem. Ha választanom kéne, akkor biztos, hogy elsősorban gyermekvédelemmel foglalkoznék.

Ebben a feladatkörben a szerepem elsősorban közvetítő szerep. Azon kívül, hogy tanácsot adok a diákoknak, meghallgatom, beszélgetek velük, nekem itt nem igazán van más eszközöm a segítségnyújtásra. Ha valaki megkeres egy problémával, akkor elkezdek telefonálni, intézkedni, ezért is nagyon fontos a kialakult kapcsolatrendszerem, hogy tudjam, kit kell hívni, kihez tudunk fordulni segítségért.

Hogy telik egy tipikus napod a kollégiumban?

Elsősorban nevelőtanár vagyok. A beosztásom szerint is, hiszen amit gyermek- és ifjúságvédőként teszek, arra nincs státusz. Ezt a munkát elhivatottságból végzem.

Mindig kora délután jövök dolgozni, mert ilyenkor jönnek haza a diákok az iskolából.

Általában este 9-10 óra körül végzek. Fiúkkal dolgozom. Mikor megérkezem, végigjárom a saját szobáimat, megnézem, hogy ki jött meg az iskolából. Van, aki már 1-2 óra körül itthon van. Ilyenkor általában elmesélik, hogy mi történt aznap az iskolában. Mivel a szülőkkel nem nagyon találkoznak, ezért erre elég nagy igényük van, főleg a kisebbeknek. Nem minden évben volt ez így, de az idei csoportomban mindig lelkesen mesélnek.

Miután mindenki hazajött, elmennek ebédelni a kollégiumi ebédlőbe, vannak olyan diákok is, akik már iskola után rögtön megebédelnek, és úgy jönnek vissza, ide.  A szilencium 6 óráig tart. Minden csoportnak van tanulószobája. A tanulás általában egy nagy viaskodás, mert nem mindenki vallja be, hogy mennyi leckéje van. Van, aki nem szeretne a tanulószobában maradni. Általában kötelezem őket, hogy olvassanak valamit, legyenek ott, és ilyenkor szokott kiderülni, hogy mégis van házi feladat.

Délután különböző foglalkozásokra mehetnek a diákok. A tanár kollégáim már ősszel elkészítik a terveket, foglalkozásokat, szakköröket hirdetnek meg, például sakk, kézműves, konditerem, társasjáték, foci, kosárlabda. A diákok szívesen mozognak, edzenek.

A kollégiumban laknak fogyatékkal élők is, például vakok és nagyothallók.  Az én csoportban is van 6 diák, akik sajátos nevelési igényűek. Dolgoznak itt gyógypedagógusok is, akiket meg szoktam keresni, ha segítségre szorulnak ezek a diákok.  

Szilencium után így telik az idő, mindenki megy valamilyen szakköre vagy esetleg a számítógépterembe. Ha valakinek szüksége van rá, a nevelők szívesen vállalnak szaktárgyi korrepetálást is, ez nagyon jó lehetőség a kollégiumi diákok számára. Nagy szerencse, hogy nagyon sok és különböző szakos tanár dolgozik a kollégiumban és tudnak segíteni.

Ami még fontos része a munkámnak, hogy a szülőkkel, a gyerekek osztályfőnökeivel is tartom a kapcsolatot. Fel szoktam hívni a szülőket telefonon és megbeszélem velük, ha valami gond van, de ha nincs gond, akkor is mindig akad valami elintézendő dolog. Az osztályfőnökökkel is szoktam egyeztetni a jegyek alakulásáról. Ha valaki rosszabbul tanul, akkor őt jobban ellenőrzöm, többet ül a szilenciumon.  Például van egy diákom, aki nagyon jó tanuló, az iskolában a 2. legjobb tanuló, persze őt is szoktam ellenőrizni, de ha valaki ilyen kiemelkedő, abban jobban megbízom a tanulás szempontjából.

A nevelőtanári munkámmal párhuzamos a gyermek- és ifjúságvédő tevékenységem, a kettő keveredik, nem lehet elszeparálni úgy, hogy például 4-től 5-ig ezt csinálom, utána pedig a másikat. Általában a kollégák telefonon keresnek meg és jelzik, hogy a csoportjukban valamelyik diáknak problémája van, ekkor időpontot egyeztetünk és találkozunk. Nagyon sok hátrányos helyzetű diák lakik itt, akiknek elváltak vagy munkanélküliek a szülei és nincs megfelelő anyagi fedezet arra, hogy normálisan tudjanak étkezni vagy öltözködni. Előfordulhat, hogy a szülők alkalmatlanok a gyereknevelésre, agresszívak, bántalmazók.

Nem mindig derül ki szeptemberben a sok probléma, van, amikor csak hónapokkal később tudjuk meg, mert titkolják, szégyellik. Nem merik elmondani, ezért előfordult olyan eset is, hogy nem tanártól, hanem a diákoktól tudtam meg azt, hogy megették egymás ételét a hűtőből. Ha valakinek folyamatosan eltűnik az ebédje, egy idő után kiderül, ki volt az, aki elvette, és hogy miért nem vásárolt magának. Előfordult, hogy úgy érkezett ide a diák, hogy nem tudta, az elkövetkező héten miből vesz magának ennivalót. Néha nagyon szomorú történetek derülnek ki, ilyen pici kis lopások kapcsán is. A lopás bűn, de mégis, az ember valamilyen felmentést kap, amikor azért veszi el a másik ételét, mert éhes.

Ilyenkor felhívom a segélyszervezeteket. Kapcsolatban állok például a Vöröskereszttel, a Máltai Szeretetszolgálattal és még rengeteg egyéb szervezettel. Azoknak a diákoknak, akik ilyen nehéz helyzetben vannak, szoktam kérni élelmiszert. Mindig nagyon kedvesek, ha van nekik raktáron, általában többet adnak, mint amennyit kérek. Ilyenkor azoknak is szoktam adni, akik éppen nem az éhhalál küszöbén állnak, de tudom róluk, hogy nehezebben veszik meg az élelmiszert. Tavaly például a Vöröskereszttől a konzerveken és tartós élelmiszereken kívül kaptunk lisztet, olajat, lekvárt. A hátrányos helyzetű gyerekekkel sütöttünk palacsintát. Összegyűjtöttem közülük 7-8 diákot, nagy vidámságban megsütöttük és megették. Nem szomorkodunk, nem sírunk a különböző helyzetekben, hanem megpróbálom megoldani. Soha nem úgy, hogy kényelmetlenül érezzék magukat a diákok. Nemrég egy diáknak kabátot szereztem. Ha látom, hogy valakinek nincs kabátja, cipője vagy megfelelő ruházata, mindig megpróbálok segíteni. Nagyon kíméletesen közelítem meg a problémát, mert érzékenyek. Gyakran nem is mondom, hogy xy diáknak kértem, azt mondom neki, hogy kaptam valahonnan és úgy láttam, rá pont jó lenne, aztán nekiadom. Ez egészen másként hat. Azért is nagyon fontos, hogy finoman közelítsük meg a problémát, mert van, aki visszautasítja, annyira kényelmetlenül érzi magát. Még akkor is, ha tényleg szüksége lenne rá. A segítségnyújtás is tud bántani, mert szembesítjük a másikat azzal, hogy milyen helyzetben van, és ez főleg akkor nehéz, amikor beszélnie kell róla. 

Ehhez kapcsolódóan, mesélnél néhány emlékezetes esetet, amik neked valamiért különlegesek voltak, akár pozitív, akár negatív kimenetellel?

Egy nevelőtanár keresett meg a tavalyi évben, hogy az egyik diákja nem tud élelmet venni magának. Az elmúlt két évben a kollégium ebédlőjében evett. A kolléga elmondta, hogy idén nem eszik ott és valószínűleg máshol sem. Megkért, hogy derítsem ki, mi lehet az oka.

Találkoztunk, megismertem a gyereket és kiderült, hogy eddig a lakóhelye szerinti önkormányzat fizette az étkezésének a felét, a másik felét pedig az édesanyja. Az édesanyja ezután nem tud hozzájárulni, mert többen vannak testvérek és rossz anyagi körülmények között élnek, a nevelőapa alkoholista. Két testvére ráadásul nevelőszülőknél lakik, őket szeretné most visszakapni az édesanya, akkor még többen lesznek otthon, még nagyobb lesz a kiadás. Az akkor 17 éves fiú már egy hete lakott itt úgy, hogy az anyja minden napra adott neki egy tárgyat, például egy régi telefont és mindenféle lomokat otthonról, hogy adja el és abból a pénzből vegyen magának ennivalót. Ez eléggé meglepett, mert ilyen esettel nem találkoztam eddig. A legdöbbenetesebb az volt, mikor elmondta, lassan 3 napja nem evett. Egy 17 éves, középiskolás fiú előtt állni, miközben meséli, hogy már napok óta nem evett pár falatnál többet, rettenetes érzés… Nem szoktam pénzzel segíteni, mindig megpróbálok különböző szervezetek által, de abban a pillanatban nem tudtam megállni, hogy ne nyissam ki a pénztárcámat. Adtam neki pénzt és mondtam, hogy vásároljon ennivalót. Ami igazán megdöbbentett, az volt, ahogy szaladt, hogy megvegye az ételt. Néztem utána... Ezek azok a pillanatok, amikor bennem is megtörik valami. Ilyenkor hiába próbálom a munkahelyemen hagyni a gondokat.

Az, hogy a diák egyszer megvette magának az ennivalót, persze csak átmeneti megoldás volt. Felhívtam a lakóhelye szerinti önkormányzatot és megbeszéltem velük, hogy amikor legközelebb összeül a szociális bizottság, a kérvényünk alapján járuljanak hozzá a fiú étkezésének teljes támogatásához. Azt is mondtam, hogy nagyon sürgős az ügy, mert szinte kizárólag mi etetjük. Aztán bonyolódott a dolog, mivel az önkormányzatnál elmondták, hogy amennyiben ez kiderül, akkor az édesanya nem fogja visszakapni a két gyerekét, akiket nevelőszülő nevel. Nagy dilemmában voltunk, hogy mi legyen. A diák, akinek nem volt mit ennie, szerette volna, hogy az önkormányzat kifizeti az étkezését és nem törődött azzal, hogy az öccse meg a húga hazakerül-e, mert neki létkérdés volt az, hogy tudjon táplálkozni. Ekkor felvettem a kapcsolatot a családgondozóval is, akivel napi szinten beszéltünk ezután. Végül az önkormányzat egy heten belül megítélte a támogatást.  Ekkor mindenkinek leesett a szívéről a kő, idén pedig már szeptember előtt meggyőződtem arról, hogy továbbra is fogja kapni a támogatást. Most a diák dolgozik, mert már betöltötte a 18. életévét. Van, hogy úgy megy iskolába reggel, hogy előző nap késő estig dolgozott. Ilyen életek is vannak.

És a testvéreivel mi lett végül?

A testvérei végül hazakerültek, ő viszont, miután betöltötte a 18. évét, elköltözött otthonról. Most a diákmunka során megkeresett pénzből egy rokonának fizet valamennyit - aki albérletbe lakik - azért, hogy nála tölthesse a hétvégéket.

A másik történet, amit elmesélnék, nekem nagyon nagy örömöt jelentett. Egy 19 éves fiú, aki  OKJ-s képzésben vett részt, egyszer elmesélte nekem az életét. Nem láttam rajta, hogy hátrányos helyzetű lenne, nem tudtam, milyen nehéz sorsú. Elmesélte, hogy 2-3 éves volt, amikor meghalt az édesanyja és pár évre rá az édesapja is, tehát 5 éves korára gyakorlatilag árván maradt. Rokonok vették magukhoz, de mindenhol csak teher volt, ezért egyik helyen sem maradt sokáig, állandóan dobálták ide-oda.

Ennek ellenére nagyon jól tanult a középiskolában, szeretett volna felvételizni egyetemre is, de nem vették fel, mert hiányzott a nyelvvizsgája. Az OKJ-s képzés alatt tanulta az angolt, tanárra persze nem futotta, de önerőből is sikerült sikeresen túlesnie a középfokú nyelvvizsga írásbeli részén, a szóbelin nem ment át, hiányzott 2 pont. Ennyi hiányzott tehát ahhoz, hogy felvegyék az egyetemre. Nagyon szomorú volt, én meg nem tudtam, hogy hogyan segítsek rajta. Elkezdtem tanulmányozni a törvényeket, hátha kérhetünk plusz pontot a hátrányos helyzete miatt. Csak az állami gondozottaknak adnak plusz 40 pontot, őt viszont rokonok nevelték.

Tovább kerestem és rájöttem, hogy a beszédhibáért és egyéb testi fogyatékosságért is jár pont. Ő egy kicsit beszédhibás volt, annyira nem feltűnően, de hallani lehetett, hogy valami nincs rendben a kiejtésével. Már szorított a határidő, ezért elkezdtem sorba hívni a beszédjavító központokat, és minden olyan intézményt, ahol feltételeztem, hogy meg tudják vizsgálni és tudnak neki igazolást adni. Senki nem vállalta ilyen rövid időn belül, hiába magyaráztam, mennyire fontos lenne. Mindenhol zárt ajtók fogadtak. Nagyon rosszul esett nekem. Aztán eszembe jutott egy ismerősöm, aki igazságügyi szakértő és logopédus, felhívtam telefonon. Nagyon kedves volt, felajánlotta, hogy ő megvizsgálja ingyen, és a segítségünkre lesz.

Végül megkapta a diák a 40 pontot, közben emelt szintű érettségit is szerzett történelemből, maximális pontszámot ért el. Felvételt nyert a Corvinus Egyetem Nemzetközi Gazdálkodás szakára. Előtte mondtam neki, ha kiderülnek az eredmények, mindenképpen hívjon fel, akár éjjel is. Fel is hívott este 11-kor, beszámolt a helyzetről. A történet kissé szomorú vége, hogy amikor megkérdeztem, kit hívott fel, kinek mondta el ezt a nagy örömöt, visszakérdezett, hogy ugyan kit hívna fel, nincsen senkije. Szomorú, hogy amikor ekkora öröm ér, nem tudod kivel megosztani. Ezen elgondolkozik az ember…

Hogy bírsz szembenézni ezekkel a nehézségekkel, honnan merítesz motivációt?

Igazából nem tudom megmondani. Azt hiszem, már így születtem, a személyiségemből fakad. Az évek múlásával még tovább fokozódott az az empátiám, ami már gyerekként is jellemző volt rám. Minél több esettel találkozom, annál érzékenyebbé válok.

Vannak szakemberek, akik a munka során kiégnek. Bennem teljesen másfajta folyamatot indítanak el a sikereim. A történeteket, amiket meséltem nektek, mind sikerként élem meg. Ha valakinek csak egy kabáttal, vagy egy jó tanáccsal tudok segíteni, hogy adott esetben kihez forduljon, kitől kap segítséget, megértést, vagy éppen valakinek az anyukáján tudok segíteni, ha felhív, hogy „mi legyen?”, olyan mértékben feltölt, hogy a következő esetet nem kiégve, reménytelenül közelítem meg, hanem már látom a megoldást.

Nagyon pozitív beállítottságú ember vagyok, és nagyon tudok harcolni. Amikor már úgy tűnik, hogy sehonnan nem jön semmilyen segítség, akkor meghökkentő dolgok jutnak eszembe, és meghökkentő dolgokat vagyok képes megtenni. Ha egy helyzetet nem lehet egy adott szinten megoldani, akkor továbblépek a következő szintre, például felhívom az illetékes minisztériumot, írok mindenfelé. Vannak, akik meghátrálnak, ha az első néhány helyen visszautasítják őket, rám ez nem jellemző.

Gyakran elmondom a kollégáknak is, hogy pont mi az aktuális eset, amire megoldást keresek. Mindig biztatnak. Néha otthon is megosztom a gondokat…

Mindig mindent elmondasz?

Nem, nem mondok el mindig mindent, megszűröm. Sok esetben titoktartás kötelez.

Akkor kivel tudod megbeszélni azokat a dolgokat, amik téged nagyon megterhelnek?

Azokat nem beszélem meg senkivel. De ezt ellensúlyozza az az öröm, amit az élet más területein szerzek magamnak.

Van valamilyen hobbid?

Szeretek fényképezni, régen kosárlabdáztam, de voltak sportsérüléseim, így ezt abbahagytam. A sport mindenképpen sokat segít, szoktam biciklizni vagy úszni, bár az utóbbira sajnos nem igazán van időm.

Az is fontos, hogy júniustól szeptemberig - ha nem is szabad az egész nyár - , nem találkozom diákokkal, így ebben az időszakban fel tudok töltődni. Ilyenkor általában hegyet mászom, sokat fotózok, volt már kisebb kiállításom is. Ha rossz napom van, év közben is tudok töltekezni a fényképeimből.

Meséltél róla, hogy sok szervezettel tartasz kapcsolatot a munkád során. Ezek mennyiben segítenek illetve akadályoznak?

Tulajdonképpen nem akadályoznak, mert a segítő szándék mindenhol megvan. A bürokrácia jelent inkább problémát.

Az is érdekes számunkra, hogy mit gondolsz, hogyan lehet az intézmény különböző háttérből érkező lakóit közösséggé kovácsolni?

A hátrányos helyzet itt tulajdonképpen kevésbé lényeges szempont, hiszen a gyerekek rengeteg problémával érkeznek (soha nincs két egyforma eset), és sokszor nem is tudják egymásról, hogy milyen a másik családi háttere. Az integrálásukkal ilyen szempontból nincs probléma.

Igazi nagy közösség nincs, mert nagyon nagy a létszám. Kisebb csoportok, baráti társaságok jellemzőek, a közös hobbi, érdeklődés mentén alakulnak ki.

Mennyire tudnak beilleszkedni a fogyatékkal élő, illetve a tanulásban akadályozott diákok?

Az én csoportom 18 tanulójából 6 sajátos nevelési igényű, ezért úgy tartom a csoportfoglalkozást, hogy mindenkinek megfelelő legyen. Úgy beszélek, hogy mindenki számára érthető legyen, ha nem értik, akkor a többiektől türelmet kérek, és újra elmondom az SNI diákoknak.  A fogyatékkal élő diákok jól érzik nálunk magukat. Elfogadják őket, segítséget kapnak. Soha nem tapasztaltam kiközösítést.

Gyakran vannak olyan programok, amikor fogyatékkal élőket hívunk meg (pl.: Vakok Intézetében dolgozó tanárt), hogy meséljenek az életükről, tapasztalataikról. Ez azért fontos, mert érzékenyebbé teszi a diákokat arra, hogy hogyan segítsenek hasonló helyzetben lévő társaiknak. Azt is elmondjuk a diákoknak, hogy mit tegyenek akkor, ha az utcán találkoznak segítségre szoruló, fogyatékkal élő személlyel.

Fontos, hogy az életre is felkészítsük őket, és ne csak az „itt és most”-ra koncentráljunk.

Milyen tanácsokat adnál azoknak, akik hátrányos helyzetű fiatalokkal szeretnének foglalkozni a jövőben?

Nagyon jól ismerjenek meg minden egyes fiatalt, akivel kapcsolatba kerülnek, mert mindegyikük különböző! Az egyetemen tanított elmélet - bár nagyon fontos - önmagában nem elég a sikeres munkavégzéshez. A sok gyakorlat és tapasztalat tesz valakit eredményessé. Őszintén, nagyfokú empátiával akarjunk segíteni, és ne csupán azért, mert ez a dolgunk! Teljes szívvel fogadjuk el azokat, akikkel dolgozunk, ne legyen semmilyen előítéletünk velük szemben! Bármit tettek, még akkor is, ha elkövetnek kisebb bűnöket, próbáljuk megérteni őket, mielőtt ítélkezünk felettük!

Az emberek gyakran úgy ítélkeznek, hogy nem ismerik a dolgok hátterét. Például - visszatérve a fiúra, aki három napig nem evett, és elvette a társa kiflijét -, elgondolkodtató hogy bűnt követett-e el.

Mindig meg kell ismerni az adott embert, és az adott esetet, csak ezután lehet megoldást keresni. Én abban hiszek, hogy mindig lehet találni valamilyen megoldást, soha nem szoktam feladni. 24 éve dolgozom, vannak kisebb kudarcaim, de nagy kudarcokról nem tudok beszámolni.

Ha nem is oldódik meg minden probléma 100 százalékosan, egy picit mindig tudunk segíteni. És az, akinek segítesz, észreveszi azt a picit is.